Valamikor réges-régen szerettem egy barna lányt,
Övé volt a nappalom és övé volt az éjszakám.
De egy napon hűtlen lett,elhagyott mert másra várt,
Más karjában kereste,azt mi neki megjárt.

Teltek a napok,repültek a hónapok,
Elfeledni nem tudtam azt a csodálatos arcot.
Mással volt már,mást zárt karjaiban,
Mást csókolt,mást emlegetett szavaiban.

Egy furcsa érzés mi feltört néha bennem,
Hogy Ő gondol rám a messzi idegenben.
Elfeledni nem tudtam mit tőle kaptam én,
Elfeledni nem tudtam,mit utoljára mondott még.

Fájt hogy elhagyott,fájt hogy hazudott,
Fájt,hogy másnak akarta lehozni a fénylő csillagot.
Bús sötét magányba burkolóztam,
Világtól távol,mindent kizártam.

Darabokra tört szívem,még egy utolsót reccsent,
Elnémult a zene,mi idebent csengett.
Nem volt többé napfényes kikelet,
Nem volt többé,a barna lány ki szeret.

Magányosan bolyongtam,céltalan a világba,
Kerestem azt ki reá hasonlítana.
Minden lányban csak őt kerestem,
Minden hangban őt fel is fedeztem.

De egy sem volt olyan ékesszóló,mint az övé,
Egy sem volt oly simogató,mint az övé.
De egy szép nap,feltűnt a semmiből,
S minden érzés újjá éledt itt legbelül.

Nem szóltunk egymáshoz csak némán álltunk,
Szemünkben könnycsepp a boldogságtól.
Legbelül tudjuk,hogy semmi nem lesz olyan mint rég,
De szerető szívünket még is egymásnak teremtette az ég...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Egy őszi borongós estén,
Járom utam,negyvennek telén.
Hol minden romokban,
Hol tócsák vannak a nyomokban.

Megvénhedt idő nyomán járok,
Hidak romjai alatt hálok.
Szakadt ruhám,mit az idő esz sorra,
Mit már nem varr,szabó ostora.

Csak hordom az idő nehéz súlyát,
Mialatt elaggot fejem hordja búját.
Hol fiatalság vész tova,
Hol repül zord idők sora.

Már a nap sem süt át a sűrű fellegeken,
Bár mardos a vágy,fázós estéken.
Hogy legyen egy hajlék,hol lehajtom fejem,
Hol már nem árnyék vetül szívemen.

Bánatom súlya mint a torony óra mutatója,
Oly nagy és erős,oly méla.
Koldus jár az úton,aprót keresve,
Nem talál Ő,csak csak sétál keseregve.

Mesél nekem sok régi álmot,
Mit Ő soha meg nem valósított.
Mesél egy családról,hol nem volt többé árva,
Hol gyermekek hada jött világra.

De ütött az óra így menni kell tova,
Vár már az út mi borongós,mostoha.
Az öreg órák csak ütik az éjfélt,
Kongatják:"Menj csak menj,és semmitől ne félj"...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Mikor árva testem egy néma sír takarja,
Mikor szemem már nem láthatja a hajnal.
Mikor már nem kelek fel végső ágyamról,
Mikor nem szól ének egy árva madárról.

Akkor veszed észre hogy már nincs ki szeret,
Akkor veszed észre hogy nincs ki keres.
Akkor érzed hogy a szerelmed elveszett,
Akkor érzed a szíved szét repedt.

Akkor kimész majd egy árva sírhoz,
Akkor kijársz majd egy ártatlan fejfához.
Akkor suttogsz halk imát,
Akkor bánod,hogy nincs ki vár.

Nem leszek már,ki mindig féltett,
Nem leszek már,ki mindig szeretett.
Nem leszek már,ki veled akart élni,
Nem leszek már,ki veled akart nevetni.

Már nem lesz semmid,és üres lesz minden,
Ágyad hideg,rideggé vállt minden.
Nem lesz ki csókoljon,fogja kis kezed,
Nem lesz ki halkan suttogja neved.


Minden más lesz körülötted,
Minden más lesz,rossz út áll mögötted.
Nem lesz ki féltsen és vigyázzon rád,
Nem ki óvjon egy fagyos éjszakán.

Visszaforgatnád az idő végtelen kerekét,
Suttogod magadban hogy bár csak tehetnéd.
Rádöbbensz lassan hogy nem maradt senkid,
Mert kit szerettél elkísérted a sírig

Nem jő onnan vissza Ő onnan már soha,
Tudod magad is,de fáj hogy miért voltál oly mostoha.
Mindent jóvá tenné csak láthassad újra,
Hogy szerelmes szavakat suttogj,két karjába bújva.

Tudod hogy nem lehet,még is fáj a szíved érte,
Tudod hogy nem lehet,még is meghalnál érte.
Most fáj és gyötör a bánat,
Most érzed,szívedben mi is a búbánat.

Nem tehetsz ellene,jobb lett volna akkor,
Ha ha engedted volna,mit Ő kért magától.
Hibáztál,belátod sorra,
Most fájó könnyek peregnek,szomorú arcodra.

Éget a múlt,kitépnéd szíved,
Őt akarod,Érte dobog szíved.
Volt időd hogy minden jó legyen,
De te hideg voltál,és kegyetlen.

Úgy érezted ez most így jó neked,
Nem tudtad hogy ennyire fájni fog neked.
Már csak egy sírhalom marad abból mit szerettél,
Elment  Fiú,kiért annyira epekedtél....

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Mikor először megláttalak,tudtam hogy szeretni kell,
Mikor először mosolyogtál tudtam hogy szívemnek ez kell.
Jöttél és szívembe boldogságot loptál,
Elraboltad szívem,mindig a mindenem voltál.

De jött más,elmentél tőlem,
Visszajöttél mert mindig szerettél engem.
Most itt vagy nekem mint egy gyönyörű látomás,
Mint egy angyal,kit nem szeret soha mást.

Egy megvalósult álom,mi be is teljesedett nekem,
Egy Kincs,mit soha el nem veszthetek.
Veled boldog minden perc,minden óra,
Veled jó,és nem gondolunk a sok rosszra.

Szívem hevesen ver,lüktet mikor téged lát,
Mikor rám mosolyogsz az maga egy vallomás.
Mikor végig simítod arcom puha kezeiddel,
Akkor érzem,hogy a szerelmem soha nem hagy el.

Elég egy érintés vagy egy mosoly tőled,
Már is szebb lesz körülöttem minden.
Napfényt hozol a beborult égre,
Csillagokat a sűrű sötétbe.

Szíved enyém lett mit köszönök a sorsnak,
Büszkén vállalod,hogy velem vagy a és holnap.
Nem tagadsz meg soha,és nem érdekel a holnap,
Nem érdekel mit mond,kinek semmit nem ér a holnap.

Ki csak él céltalan,és semmire nem gondol,
Ki neked csak egy játék és azzal neked behódol.
Csillogó szemeid mindig ragyognak,
Nekem Te lettél a legszebb,mit el is mondok a holnapnak.

Nem kell már senki,veled maradok örökre,
Veled élek,veled megyek hosszú körökre.
Veled fogom járni utam messze a halálig,
Veled leszek mindig még ki nem visznek a sírig...

 

 

 

 

 

 

 Szemeid ragyogása mint napfény lett nekem,
Szívemben tűz tombol,mivé lettél nekem.
Rabod lettem,mit szerelmed tett,
Elszakadni tőled érzem már nem lehet.

Te lettél nekem az életető levegő,
Utánad szívem mindig oly epedő.
Mikor nem látlak oly szomorú minden,
Mikor nem látlak szomorú lesz minden.

Kósza gondolat mi megfordul fejembe,
Mi lenne ha nem lennél,nem léteznék nélküled.
A tűz mit gyújtottál soha ki nem alszik,
A szerelmem soha el nem múlik.

Addig szeretlek még levegőt tudok venni,
Még le nem tesznek majd sírig.
Még teste,m nem takarja hideg földnek hantja,
Még lelkem nem száll,magasan az égig.

Hol majd tudom,együtt leszünk újra,
Hol tűz és víz össze csap újra,
Hol éltet minden mi egykor volt vala,
Hol nem lesz sötétség,csak fénylő napsugarak.

Kellesz nekem mint madárnak az égbolt,
Hol szárnyal,hol már oly régen volt.
Messzi tájakon járok,bolyongok nélküled,
Levegő nélkül mond,hogy élhetek?

Nem létezik már más nekem,csak te,
Ki valóság lett,túl az üveghegyeken.
Mesébe illő románc a miénk,
mesébe illő gyönyörű szerelem...

 

 

 

 

 

 

 Lassan elfogy az erőm,elhagy már minden,
Lassan vége a szenvedésnek,meghalok itt bent.
Elveszítem azt kit valaha szerettem,
Azt ki nem mást,mint az életet jelentette nekem.

De tudd kedvesem mindig is szerettelek,
Szeretni foglak,még a föld be nem temet.
Ott is hol már nem fáj többé semmi,
Ott hol nem bánt többé senki.

Hol csak sötétség van,de minden oly meleg,
Hol még érzem ölelő kezed.
Átadnak majd lassan egy néma sírnak,
Hol tudom emberek utánam nem sírnak.

Nem jegyzik krónikák nevem sehol,
Csak egy ember voltam,valahol távol.
Egy szerelmes lény,kinek a szív élt,
Ki meghalt a szerelemért.

Tudom jól hogy nem lesz majd könnyet ejt utánam,
Nem lesz ki virágot hoz fejfámra.
Csak egy domb jelzi majd hogy van ott valaki,
Csak egy madár dalol majd,szomorúan neki.

Senki nem érti a kismadár énekét,
Senki nem tudja,miért is szeretlek én.
Súgják majd emberek,hogy Ő is csak egy,
Súgják majd emberek,hogy szíve már nem remeg.

Kinek mindig vers és dal hagyta el száját,
Már nincs többé,letette lantját.
Kilépett e zord világból,de szíve csak a szerelemtől lángolt,
A szerelemtől mit nem tudott feledni,melytől benne mély seb tátong.

Egy csillag jelzi útját,mit választott vala,
Egy csillag,mi mindig kíséri utadat.
Mikor lehull az a csillag,a lélek meghalt,
Már nem csak test lesz lent,lelket is takar a hant.

Veled leszek és kísérem utadat,
Vigyázom lépteid,még jársz a nap alatt.
Ott leszek éjjel,őrzöm álmod,
Ott leszek nappal,csak rád vigyázok.

De már nem érinthetem bársonyos bőröd,
Elfedi a köd gyönyörű arcod.
Semmi nem marad belőlem csak egy árva sírhalom,
Ez árulkodik arról,hogy már nincs több fájdalom....

 

 

 

 

 Mint a gyertya láng egy elhagyott szobában,
Oly magányos volt életem,és elvesztem a homályban.
De egy nap,zuhogva mint a napfény,
Úgy áradt be kopár szívembe a remény.

Földre zuhanva feküdt,megárvult testem,
Mit nehéz kövek nyomtak,hisz ezt kellett vinnem.
Lehulltak a kövek,elmúltak a könnyek,
Angyal szállott le,és ezt mondta "Lesz még könnyebb"

Ő az Én angyalom,ki fentről vigyáz reám,
S a másik,ki mindig vár még rám.
Ketten együtt dobták le róla a követ,
Ketten együtt mondták "Csak minket kövess"

Mondtam nekik "Nem bírom tovább"
Mondták nekem "Szükség van Rád"
Nem értettem miért,és kinek kellenék,
Megmutatták nekem,hogy él még a remény.

Vannak még barátok kik mellettem állnak,
Vannak még lelkek,kik felém járnak.
Nem engedtek elmenni,bárhogy is akartam,
Jövőt nem mutattak,de ezt nem is vártam.

Célt adtak miért érdemes élni,
Célt miért kell mindig küzdeni.
Megannyi éjszakán kínzott a vágy,
Hogy elmenjek,és máshol legyen az örökös ágy!

De nem!Felráztak zord álmomból,
Rám szóltak,messze a távolból.
Megmutatták,kinek vagyok fontos,
Ki lesz ki mellém áll,ki az ki fontos.

Ki az ki ott lesz ha meggyűrt az ágy,
Ki az ki ott lesz ha majd elragad a halál!
Fájdalmat és bánatot mutattak,
Kevesen voltak,de mindig velem maradtak.

A gyertya is erőre kapott,lobog lángja szívemben,
Reményt adott,reményt a kies életben.
A nehéz időnek immáron vége,
Angyalokkal járok tovább kéz a kézbe...

 

 

 A szívnek parancsolni nem lehet,
Mert fájó szívem csak Érted eped.
Csak utánad vágyik,csak Érted él,
Csak Téged szeret,mert nálad van remény.

Te jelented nekem a napot,mi melegen süt,
Te jelented a fényt,mi vezet mindenütt.
Te vagy a víz,mi szomja oltja,
Te vagy a csillag,mi vezet a helyes útra.

Nélküled minden üres és értéktelen,
Minden kopsz,nincs virág a réten.
Nélküled nincs cél miért érdemes élni,
Nélküled nincs remény,nem érdemes élni.

Bántottalak tudom jól,
De egyszer talán megbocsájtol.
Várom a napot mikor mikor láthatom szemed,
Várom a napot,mikor tán ölel majd kezed.

Megbántam tettem,százszor s ezerszer,
Azért imátkozok,csak légy az enyém még egyszer.
Ha tudnám hogy újra vagy nekem,
Bármit megtennék Érted Kedvesem.

De tudom szívedben fájdalom lapul,
Mit a múlt okozott neked konokul.
Hiába bánom,hiába sírok,
A kimondott szó elkísér a sírig...

 

 

 Valamikor réges-régen,szerettem egy barna Lányt,
Tiszta volt a szíve,lelke,övé volt a fellegvár.
Tündöklő mosolya,lágy kacaja,
Napsugár fénye,mi az eget aranyozta.

Fellegvárból kártyavár lett,összeomlott nagy hirtelen,
Elment már a barna Lány itt hagyott hidegen.
Romok közt keresem,elmúlt boldogságom,
Romok közt keresem,egyetlen virágom.

Mást szeret már a barna Lány,másé lett a szíve,
Mást ölel karja,másnak szól szerelmes éneke.
Elszállt már a szerelem,elillant a vágy,
Ne szerethet többé engem már a barna Lány.

Rideg romok között,fel-fel tűnik arca,
Tündöklő mosolya,bársonyos kacaja.
Egy kőbevésett szív mi árulkodik rólunk,
Egy kőbevésett szív,mi volt a Mi múltunk.

Derűs nappalokat,szomorú éjszakák váltják,
Bús bagoly huhog,siratja a párját.
Én is siratom azt a csodás barna Lányt,
Mert nála maradt a szívem,csak nála igazán.

Botlásom fizetem,ezernyi éjszakán,
Botlásom fizetem,nincs többé a barna Lány.
A szél zúgja "Te voltál a hibás",
A nap suttogja "Lesz majd valaki más".

Válaszom csak ennyi:Nem kell nékem más,
Nem szerethetek mást,csak azt a csodás barna Lányt.
Visszasírom múltam ezer egy éjszakán,
Csendesen remélem,talán visszatér a barna Lány...

 

 

 Valahol messze,valahol távol,
Élt egy pár,kinek a szíve lángol.
Kink élete egy lett volna,
Kinek remény volt minden napja.

De egy nap felderült a szomorú való,
A Lány csalódott,a Fiú már nem szeretni való.
A Lány rájött hogy hazugság volt minden kimondott szó,
A Fiú folytatta,mire már nem is volt szó.

Elmondta Ő ezernyi Lánynak,
"Szeretlek Téged,csak Reád várta."
Nem volt neki elég ki szívét adta,
Mást keresett mellé,mert szerelmet soha nem adhat.

A Lány szerette,és szereti ma is,
A Fiú kacag,bár kaja mindig hamis.
Szép volt minden kimondott szó mely ajkát elhagyta,
De a hamis szavakkal,a Lány szívét bántotta.

Sír a Lány,szíve majd meg szakad,
Hogy kit szeret,már másnak mondja a dalokat.
Nem volt elég,hogy ott volt neki Ő,
Nem volt lég,és fáj hogy még szereti Őt...

 

 

 

 

Oldal: Saját verseim (27)
Saját verseim,szerkesztett képeim!(Versek,Idézetek,Jó tanácsok az élethez) - © 2008 - 2024 - szeibertlaszlo.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat