Mint egy eldobott kő szállunk a végtelenben,
Mint a madarak messze a kéklő egekben.
Szárnyalunk,repkedünk,elesünk,
Az út mindig ugyanaz,valakit keresünk.

Megtaláljuk Őt,lelkünk nyugovóra tér,
Megtaláljuk Őt,és az út is véget ér.
Az út,mi megannyi csodát ígért,
Az út,egy boldogabb életért.

Barátok jönnek,mennek,
Nincs ki néha fogja kezünket.
Nincs ki átsegít a bajban,
Nincs ki átsegít fájó magányodban.

Egyszer mindennek vége s az út végére érsz,
Ott hol minden csillog,mindent elérsz.
Megpihen a lélek,megpihen a kéz,
Megpihen a szív és megpihen az ész.

Nem leszel egyedül,nem leszel magányos,
Nem lesznek gondok,nem leszel bánatos.
Nem látszik rajtad többé már semmi,
Nem hagyod magad többé köddé lenni.

Felragyog a nap,s vele az ég is,
Felragyog a szíved,szeretnek még is.
Szerető szíved megpihenni látszik,
Megtaláltad Őt,s az idő már neked játszik...

Most elszakít minket a távolság,
Elmentél és ez nekem nagyon fáj.
Hiányzik minden pillanat,
Mit veled tölthettem a nap alatt.

Szeretlek,és szerelmünk összetart,
Szeretlek,és ez ad most nekünk vigaszt.
Várom a percet hogy újra láthassalak,
Várom a percet,hogy karomba tarthassalak.

Még nem jössz vissza,csak álmodom,
Az elmúlt perceket csodálom.
Lassan telik az idő nélküled,
Lassan múlnak a percek,mert nem lehetek veled.

El kellett menned,de én itt várlak téged,
Hűségem zálogául,csak,szívemet kérted.
Odaadtam neked,mi legszentebb számomra,
Szívemet adtam,tenéked zálogba.

Nem szakíthat el minket,távolság,sem idő,
Nem szakíthat el minket,semmilyen zord erő.
Hű szerelem ez,mit irántad érzek,
Hű szerelem ez,Teérted élek.

Nem áll közénk távolság,sem idő,
Nem áll közénk,némi jelentéktelen idő.
Leküzdjük az időt,leküzdjük a távot,
Szívünkből ketten űzzük el,a szomorúságot...

Titokban szeretlek,mit senki nem tudhat,
Titokban szeretlek,bár szívem megszakad.
Megszakad a szívem,mert nem láthatlak,
Megszakad a szívem,mert karomban nem tarthatlak.

Szomorú a szívem,mert nem szeretsz engem,
Szomorú a szívem,mert csak hitegetsz engem.
Ígértél nekem kincset,csillagot,
Elvitted tőlem a holdat és a napot.

Sötét felhők tornyosulnak fölöttem,
Szakadék tátong most előttem.
Múlnak az évek,telnek a napok,
Elszaladnak mellettem a hónapok.

Még ugyan úgy szeretlek,feledni nem tudlak,
Nem tudom elengedni veled a múltat.
Lelkem mint a viharos tenger,
Úgy zúg benne a szerelem.

Fáj,nagyon fáj hogy Te nem szeretsz engem,
Nem viszonzod nekem mérhetetlen szerelmem.
kitartok és várok rád,ha még kell ezernyi éjszakán,
Bár tudom hogy hitegetsz és ez fáj nekem igazán.

Titkom őrzöm mit senki ne tudhat,
Szerelmem titka melyé rabbá vált a tudat.
Erős a lánc mely hozzád köt még mindig,
Nem fog ölelni karod,mely felrepít az égig.

Vágyom rád még mindig ugyan úgy,
Várok rád,mert még hosszú az út.
Szívemben a láng mit gyújtottál örökké lobog,
Én úgy érzem csak veled lehetek igazán boldog...

Egyszer majd,megtanulod hogy a szív mivel játszol,
Fáj majd néked,mikor lesz kit gyászol.
Mikor a virágzó rétek,sivárak lesznek,
A puszta emlékek is,mély sebek lesznek.

Mikor az idő hagy mély barázdát,
Mikor magad hallod lelked moraját.
Könnyed szántja végig orcádat,
Mosoly többé nem hagyja el szádat.

A nap sem süt már oly melegen rád,
A csillagok sem ragyognak reád.
Mikor fáj a lélegzet,hideg a levegő,
Nem marad más mi takar,csak egy szakadt lepedő.

Akkor érzed hogy mily kegyetlen az élet,
Mert ha játszol,akkor játszanak véled.
Szíved hiába szeret már,minden csak kopár,
Távolodik tőled,a virágzó táj.

Hol boldog voltál már csak szomorúság vár,
Hol várad volt valamikor,sártenger vár.
Már nem találsz vigaszt,a múlt aggaszt,
Kutatod a jövőd,de csak találgatsz.

Megkérded sokszor,hogy miért pont Te,
Válasz nem jő,csak a múltban keresed.
A múltban hol valaha játszottál,
A múltban hol valaha boldog voltál.

Azt mondtad élni akarsz kicsit,
Azt mondtam játszol kicsit.
Nem így gondoltad,de ez lett a vége,
Szíved gyászban,mosolyodnak vége...

Álmodoztam arról,hogy egyszer megtalállak,
El jössz hozzám,mert tudod hogy várlak.
Hosszú volt az út,nehéz és fájdalmas,
Az idő lassan múlt,csak a szó volt ártalmas.

Ködfátyol borít mindent,rideg még e táj
A nap már felkelőben,minden úgy fáj.
Hideg szívem mi már kihűlni látszott,
Hol szerelem vallott oly sokszor kudarcot.

De most talán,egy halvány fénysugár,
S eloszlik a köd,melegszik e táj.
Hosszú még az út,de már nem oly fájdalmas,
Egy kis híd a folyón,hol átkelni fájdalmas.

A híd mi ismeretlen útra visz,
lehet ott boldogság,de lehet kín.
Messzi még a túlpart,nem látok odáig,
Előttem arcod lebeg,mi elhozott a máig.

Elindulok hát átmegyek a partra,
A friss levegőbe nagyokat szippantva.
Buja virágok hada csábít most engem,
Madarak repdesnek,magasan az égben.

Vidám énekükkel megtörik a csendet,
Vidám énekükkel zengik be a rétet.
Sok tarka virág közt egy fekete árválkodik,
Mi utal a régre,óvatosságra int.

Mi a múltból nyílt és nem hervad el soha,
Mi a fájdalmat mutatja,nem lesz színes soha.
Ott lapul Ő csendesen megbújva,
Nem szól,nem hív,de a fájdalmat mutatja...

Azt hittem benned bízhatok,
Azt hittem más vagy és nem konok.
Rád bíztam a lelkem,neked adtam szívem,
De Te csak játszottál s nem szerettél engem.

Felhők közt jártam,a napot is láttam,
Szél szárnyán szálltam,boldogságot vártam.
Hegyek nem állták utam,de még is botladoztam,
Néha egy fűszálban,néha egy gabonában.

Rózsaszín fátyol mi beborította lelkem,
Rózsaszín fátyol mi eltakarta szemem.
Nem láttam a valót,a szörnyű véget,
Nem láttam,hogy miért is lesz mindennek vége.

Most már értem,hogy játék volt minden,
Mit valóságnak hittem,nálad játék volt a szívem.
Hitegettél,biztatgattál,mást szerettél,mással voltál,
Most vele vagy és mindig is vele voltál.

Eldobtad szívem,mi nem kellett neked,
Eldobtad azt ki valaha szeretett.
Gondolataidban néha még ott vagyok,
Mikor csak rosszat kapsz,de én már neked  nem vagyok.

Félreálltam hogy boldog lehess,
Hogy vele őszintén,igazán nevess.
Nem kereslek,nem nézek feléd,
Ez az öreg kéz,többé nem nyúl már feléd.

Ez maradtam én,egy összetört szív,
Mi néha,még mindig Téged hív.
Mit megviselt a sors,de még mindig remél,
Mi a magánnyal dacolva tovább él...

Egy ütött-kopott asztal,egy füstölgő cigarettavég,
Egy megsárgult fénykép,egy szép emlék.
Ez maradt belőled hosszú idők során,
Ez maradt belőled,na meg a magány.

A magány mi gyötri szívemet,
Mi már belengi hátralévő életemet.
Nincs már ködfátyol,nincs már távol,
Csak a jelen van,de távoznék a mától.

Fáj a lét a létezés,egyedül lenni mindig nehéz,
De várom a napot,mikor talán újra nyúl felém egy kéz.
Mi biztonságot nyújt,könnyek helyett mosolyt fakaszt,
Szomorú szívembe és újra elhozza a tavaszt.

Robogó gyorsvonat lett lelassult életem,
Szerelem helyett,szívembe költözött a félelem.
Bátorságot nem merítek,elfogyott az érzelem,
Sokszor már úgy érzem,pihenni tér két kezem.

Néha jobb lenne,elbújni a világ elől,
Néha jobb lenne,futni a semmi elől.
De tudom,hogy mindig van remény,
Tudom,hogy közel van már a fény.

A fény,mely megmutatja utam,
A fény,mi elhomályosítja múltam.
A remény,mely boldogságot ígér,
A remény,mi talán a sírig kísér.

De küzdök és harcolok,
Szeremről mindig álmodok.
Bár félek már minden lépéstől,
És félek a fájdalmas érzéstől...

 Húzz magadhoz,csak a csend beszéljen,
Érezd azt hogy szabadon szállsz a szélben.
Szabad vagy mint madár az ágon,
Nem lehet bántódásod ezen a világon.

A csend beszél helyettünk,
Némaság az életünk.
Fájó könnyek peregnek arcunkon,
Fájó képek mutatják a múltunk.

Egy fényt látni távol a sötétben,
Talán egy gyertya láng,nem tudni rendesen.
Fel-fel villanó rémképek,
Múltunkból fájó emlékek.

Húzz magadhoz,csak a csend beszéljen,
Érezd azt hogy szabadon szállsz a szélben.
Ne hagyd,hogy elragadjon a múlt,
Ne hagyd,hogy fájjon mi elmúlt.

Tegyünk hát félre,minden rosszat,
Ott van a fény,az mutat nekünk utat.
Mennyünk együtt kéz a kézben,
Hogy könnyű lesz?Ezt nem ígérem.

Nem ígértem neked,kincset,csillagot,
Nem tudom lehozni neked a napot.
Nem ígérek könnyű álmot,
Semmi mást,csak egy hű szívet adok.

Vigyázz rá,mert mint az üveg oly törékeny,
Összeragasztani heg nélkül már lehetetlen.
Megtörik a repedésen a fény,
Nem marad más utána,csak a szenvedés.

Így kérlek vigyázz reá,neked adom egy életre,
Neked adom,és szállj vele egy életre.
Húzz magadhoz,csak a csend beszéljen,
Érezd azt hogy szabadon szállsz a szélben...

Ígértem neked egy meglepetést Te Drága Kicsi lány hát itt van...

Hirtelen jöttél kopott életembe,
Napfényt loptál ragyogó szemeddel.
Bár nem tudtad,még is hozzám nőttél,
Nem kerestelek,még is jöttél.

Ezerszer rebegem el hálám a sorsnak,
Hogy jónak küldött és nem ostornak.
Ostornak mellyel tovább büntetne,
Jónak,hogy szívem melengesse,
Egy fénykép,hogy előttem lengesse.

Néha kósza gondolat szál feléd,
Jó lenne átölelni,de egy szavad is elég.
Csak egy szó,egy gondolat,
Egy gesztus,mely Tőled fakad.

Mint hűs patak,mosod tisztára lelkemet,
Nem ígérsz semmit,nem adod szívedet.
Nem is kérem piciny szíved soha,
Itt vagy,s a sors már nem is oly mostoha.

Puszta léted,aranyozza be az eget,
Szemed csillogása űzi el a fellegeket.
Már könnyebb így a lét és a létezés,
Barátságod adtad,mi hidd el nem kevés.

Sokat adtál nekem,mi számodra lehet kevés,
De eljő az idő,neked is lesz szomorú ébredés.
Ha elhagy mindenki és senki nem áll melléd,
Itt leszek neked,itt leszek én.

Én is fogom kezed,segítlek utadon,
Átsegítlek majd egy ködös hajnalon.
Köszönöm neked,hogy barátságot adtál,
Köszönöm neked,hogy mellettem maradtál...

 Ha lenne kinek elmondjam szívem fájdalmát,
Ha lenne kinek elmeséljem milyen is a világ.
Ha szabadon szárnyalhatnék mint a madár,
Ha nem mosna el minden nap a hömpölygő ár.

Akkor tudnám hogy itt vagy nekem,
Akkor tudnám hogy mindig fogod a kezem.
Érezném azt hogy nem vagyok egyedül,
Érezném azt hogy a szívem felderül.

De amíg csak álmokat kergetek,
És amíg tornyosulnak sötét fellegek.
Addig marad szívem árván,
Addig nem szállhatok szelek szárnyán.

Várom a napot hogy majd karomban tarthassalak,
Várom a napot hogy a magaménak mondhassalak.
Messze van még az a nap,lehet sosem jő el,
Felednem kéne téged,de nálad sok az apró jel.

Apró jelek melyek bizonyítanak,
Apró jelek melyek reményt mutatnak.
Nagy játékos vagy,de lehet csak félénk,
De ha szívedet nem adod,ne adj csalfa reményt.

Kacér mosolyod,csillogó szemed,
Mi ha rám néz,örökké nevet.
Hideg vagy hozzám,de még is oly szelíd,
Mint egy kis Oroszlán ki bátorságot merít.

Szíved előtt kőfal emelkedik,
Melyen napfényt alig-alig lelni.
Kísért a múlt,bánt a jelen,
Kegyes hazugság,de mind ez jellemtelen.

Ebbe burkolózol azt hiszed jó így,
Eljő a pillanat mikor nem lesz kinek higgy.
Bánni fogod lépésed,de akkor már késő lesz,
Szívem más rabolja el,Tiéd többé nem lesz...

Oldal: Saját verseim (24)
Saját verseim,szerkesztett képeim!(Versek,Idézetek,Jó tanácsok az élethez) - © 2008 - 2024 - szeibertlaszlo.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat